2015. július 4., szombat

1. rész- Gondtalan gyermekkor

Egy csodás nyári nap virradt Berlin városára, a madarak csicseregtek, az emberek pedig boldogan indultak dolgozni, vagy, gyermekek esetében, játszani a közeli játszóterekre, erdőkbe, vagy a tópart mellé. Gretchennek sem volt másmilyen reggele, mint a többi vele egykorúval, tehát ez még csak szóra sem érdemes. Ugyanúgy kelt fel, mint mások, ugyanúgy reggelizett, sőt, még az ajtón is ugyanúgy szaladt ki, mint a barátai a szomszédos házakból.
Gretchen egy tizenöt éves, szőke hajú, kék szemű kislány volt, mindehhez pedig társult az, hogy nagy mestere volt a zongora művészetének, ráadásul családja igen neves, és több évszázadra visszatekinthető családfával rendelkezett, tehát, semmi gondja nem akadt, ami lelkileg roncsolta volna őt. Sőt, épp ellenkezőleg, mindene megvolt, amire csak vágyott, s ez a baráti körében is eképpen volt, mely az egyik legnagyobbnak számított, s melyben az összes fiú és leány külön tiszteletnek örvendett. Gretchen tehát a  diák-hierarchia legtetején állt, viszont őt ez nem érdekelte, mivel saját kis világa annyira kitöltötte élete nagy részét, hogy ideje sem volt ezen gondolkozni.  Kis naplójában vezette mindennapjait, s ezt a kis füzetet mindenhová magával vitte, ez az egyetlen tárgya volt az, melyért ölni is tudott volna, ha szükséges.
Aznap reggel, tehát eme leányzó is kilépett a bejárati ajtón, hogy aztán vissza szaladjon és becsukja maga után, mert otthon felejtett valamit. Igen, már megint, már megint az a bizonyos jelvény, melyet édesapjától kapott, s melyen egy kanyargózó-fekete-négylábú polipszerűség van piros alapon, s melyről még csak azt sem tudja mit is jelképez valójában. Aztán végleg kilépett a, szinte palotának mondható házukból, s biciklire pattant, hogy ő érjen oda előbb a banda bunkerjéhez, mely a tópart melletti kis erdőben volt megtalálható. Lábai sebesen hajtották a pedált, fonatokban pihenő haja hátracsapódott, táskájának a csatja pedig kikapcsolódott, szokás szerint, s csak akkor fékezett le, mikor egy lovaskocsi vágott be elé. A szokásos reggeli rután alapköve, melyet már volt ideje megszokni, s tulajdonképpen már nem is bosszankodott miatta, hanem kifejezetten hálás volt a lovaskocsis férfinek, aki ilyenkor késztette őt arra, hogy jobban körül tekintsen a forgalmas utcákon. 
Minden sarkon presszók és cukrászdák tömkelege kínálta portékáit az arra haladóknak, persze csak és kizárólag nyitott ablaknál, hogy a kávé és a sütemények illata egybekeveredjen, és így még többen térjenek be vásárolni. Gyümölcs és zöldségárusok asztalai a bolt előtt ínycsiklandozóan kínálkoztak fel az arra sétálóknak. A város látképe gyönyörű volt belül, akár egy nyüzsgő méhkaptár, melyben lankadatlanul dolgoznak a kicsiny teremtmények. Gretchen nagy szerelmese volt a látványnak, s szinte nyál csorgatva rótta a különböző utcákat, míg végül árkon-bokron túl találta magát, s víz csobogása ütötte meg a fülét. Megérkezett hát, a helyre, ahol végre kikapcsolódhatott, legalábbis addig, amíg a többiek meg nem érkeztek, ami egyenlő volt néhány perccel. Gyorsan ledobta biciklijét, előkapta naplóját és pár sort firkantott bele, miközben a víztükrét nézte, benne pedig a ficánkoló halakat. Mindig is arról ábrándozott, hogy milyen lenne, ha ő egy hableány lenne, tudna beszélgetni a különböző állatokkal és reggeltől estig más dolga sem lenne, mint hogy felfedezze a mélységet, mely tele van titkokkal és rejtélyekkel. Vagy esetleg lehetne madár hercegnő, s ugyanezt tenné, csak éppen a bárányfelhőkkel tarkított kékségen úszkálna, nem pedig lent, a zöldeskék felszín alatt. E kép tűnődött, miközben pillantását fel, s le járatta a két véglet között, s akkor is ezen ábrándozott, mikor bicikli csengők ricsaját vélte felfedezni az erdő csendjében.
Lassan feltápászkodott, s kezdetét vette a játék, mely minden egyes alkalommal életbe lépett, mikor az első után megjött a többi. Puskát formázott a kezéből, s lassan elindult a fák felé, nehogy meghallják őt, s ő legyen az, kinek halált színlelve a földre kell rogynia. Egy lépés, s még egy, magában számolta, hogy hány méter van már hátra, s egyre csak közeledett a cél felé. Tompa hangok szűrődtek ki a hangszigetelőként szolgáló rengeteg mögül, ő pedig gyorsított tempóján, de mégis próbált úgy haladni, mintha láthatatlan lenne. Mikor már majdnem az odúhoz ért, próbált elbújni oda, ami menedéket nyújthat számára, míg készen nem áll a végső összecsapásra, és egy bumm kíséretében a jövevényre szegezheti fegyverét. Néhány hatalmas levegővétel, nehogy eltévessze a lövést, és egy-kettő-három, hatalmasat ugrott a lány, s azzal a lendülettel el is esett, mivel a biciklire sikerült landolnia. Fájdalom nélkül úszta meg az esést, mégis csalódott volt, hogy most nem ő volt az, ki megnyerte eme háborút.
- Rendben van, te nyertél. - Vigyorodott el, s kezét kiemelve folytatta.- Gyerünk, segíts már, egyedül nem megy. Tudod, lány vagyok, el kél a segítség. - Gúnyolódott magán, majd felpillantott, s abban a pillanatban vissza is húzta kacsóját. - Hát te meg ki vagy, és mit keresel itt? - Nézett bambán az ismeretlenre.
Csapzott haj, kék sapka, galléros ing, rövid, térdig érő nadrág és egy vászoncipő volt rajta, akár egy hajléktalanon. Félmosollyal üdvözölte Gretchent, miközben orcája sárgásfehérből vöröses árnyalatúra változott.
- Nem tudtam, hogy tiéd ez a hely, ne haragudj.- Nézett egyenesen a lány szemébe, s a biciklije után nyúlt, melyen még mindig egy élő inda tekeredett körbe.
- Nem, nem az enyém, viszont ha a többiek itt találnak, abból baj lehet. Tudod, ők nem igazán fogadnak be olyat, aki nem törzsgyökeres tagja csapatunknak.. - Amit akkor mondani akart, az a fejében maradt, nem jutottak el a szavak a szájáig, mivel egy ismerős hangú gyermek ugrott elő egy bokor mögül.
- BUMM, BUMM, meg vagy Gretchen. - Süvített, miközben játék fegyverét maga mellé engedte. Észrevette a jövevényt. - Hát te meg ki vagy? - Vetette oda, fintorba húzódó arccal.
- Abrascha vagyok. - lépett közelebb a másik fiúhoz, de megbukott egy ágban, s egyenesen a lába előtt landolt. A lány felvisított a hirtelen történt esemény miatt, majd nehézkesen kiszabadította magát börtönéből.
- Hagyd őt! - parancsolt barátjára, majd kezet nyújtott a földön fekvő párának, aki elfogadta a segítő jobbot, s  felállt.
- Miért? Nem közénk való, Gretchen. Nem játszhat velünk, ez a szabály! - Förmedt a lányra, miközben végigmérte Abraschát.
- És ki találja ki a szabályokat, ha? Bármikor változtathatunk rajta.. - Kiáltotta, miközben hátravetette szőke fürtjeit.
- De nem fogunk. Te ilyenekkel akarsz lógni, mint ez a tag? Hol jár az eszed kicsi.
- Azt sem tudod ki ő. Fogalmad sincs róla, hogy miért van itt, de tessék elmondom, ha ennyire érdekel. Ő egy távoli rokonom, most érkeztek Berlinbe, és én hoztam ide. Mondd el neki Abrascha, biztosan nem hiszi el. - Fordított hátat mindkettőjüknek.
- Igen, így történt. -vallotta be, miközben próbált hitelesnek tűnni.
- És honnan jöttél fiú? - Látszott rajta, hogy nem hisz nekik.
- Munchenből jött. - Fordult meg Gretchen, és Abrascha mellé állt, s alig észrevehetően a sípcsontjába rúgott.
- Igen, Muncheni vagyok. - Majdnem elnevette magát, de megpróbálta legyőzni kényszerét.
- Én Bruno vagyok. Mondd csak, milyen játékokat játszanak Munchenben? - Lépett elé, miközben mosolyra húzódott szájra, s kezet ráztak.
Az édes kis hazugságok sosem ártanak, gondolta Gretchen, és két BUMM BUMM következtében mindkettőt lelőtte a kezével. Akkor még meg sem fordult a fejében, hogy ez a legény lesz az, ki majd megváltoztatja a banda, és az ő életét.
Design by: Lili Borbely
CREDITS
Zatracone Dusze